sábado, 3 de diciembre de 2016

JENEI GYULA [19.676]


JENEI GYULA

(Abádszalókon, Hungría  1962). Poeta, periodista y reportero radial. Cursó estudios en la Universidad de Szeged. Ha publicado varios  libros, entre ellos seis volúmenes de poesía, entre ellos Dónde estaría (2014) por la Editorial Silueta. Fundó la revista literaria Esö (Lluvia). Es profesor en un colegio de Szolnok. Correo:   jeneigyula@chello.hu 

Libros publicados:

Mintha ugyanaz (válogatott és új versek), 2014
Munkák, metaforák (íróinterjúk), 2014
Dónde estaría (versek spanyolul), 2014
Az időben rend van (versek), 2011
Ívek és törések (íróinterjúk), 2011
Nézni a tájat (szövegek, Csabai István fotóival), 2008
Ha kérdenéd (versek), 2006
Futóhomok(tárcák), 2003
Grafitnap (versek), 2002
A víztorony vitorlái (versek), 1997
Valahogy (versek, Sárkány Sándor festményeivel), 1992
Hátországban (versek), 1990




Confesión

tendré que ir al catecismo, tendría alrededor de diez años o
un poco más, posiblemente menos. mi madre dijo:
ya eres mayorcito, y a misa me arrastró las mañanas del domingo,
a pesar de que ella tampoco asistía, solamente empezó a ir por mí,
para arrastrarme, torturarme. de esto me di cuenta más tarde.
todo por la confirmación, de la que claro yo no tenía ni idea de lo que era.
mi madre me lo explicó pero tampoco entendí.
era verano, el sol era amarillo, la sandía
maduraba, y yo que tendré que ir a la iglesia fría entre niños que
ni conozco, tendré que oír lo que un viejo cuenta, pero
prefiero esconderme debajo de la cama en la habitación fresca
el piso de cemento fresco, de donde mi madre me sacará con el palo
de la escoba cuando me encuentre, aunque esto no era suficiente para
hacerme ir al catecismo. se necesitará una buena paliza, y no era por
razones ideológicas, sino que sencillamente prefería jugar en el fondo
del jardín o fuera en la calle con los otros niños del vecindario. pero estoy
sin salida el dios lo quiere así, ese dios que vigila a todos
cada instante y cuando ve algo que no le complace, o si le complace, lo
escribe en su gran libro para luego exigir cuentas, él, el de los mil ojos,
el carcelero de mil manos, no me da alternativas, sobre mí soplará el templo
helado, mientras el cura explica y nadie pone atención a lo que dice,
aunque sí, que alguna que otra vez lo hicimos como cuando, por ejemplo,
mostró de un libro enorme, pesado, pesadísimo, una ilustración; en ella dos hombres,
en un ropaje extraño, cargan un enorme racimo de uvas colgado
de un palo, de tal tamaño como ellos mismos y las uvas eran
tan grandes como cabezas humanas, tan así que servirían de bolas para jugar
con ellas, pero nada de morderlas. no, eso será en caná. la maestra de
geografía también promete, sólo que para ella es el comunismo que habla,
y al preguntarle que cuándo llegará esto, piensa
un poco y responde así: de aquí a doscientos años. por eso esta
imagen de las uvas no he podido quitármela de la cabeza.
sinceramente, es lo único que me quedó del catecismo y al
hacerme mayor, hojeo las biblias en las tiendas de libros viejos
a ver si aparece en alguna esta ilustración, si pudiera
recomenzar todo esto –deme un plazo fijo y le daré vuelta
a mi vida. hasta recordaré los colores en los vitrales de las ventanas,
aquellos que admiraba durante las misas que me aburrían,
allí sentado entre un montón de viejas, al lado de mi madre
entonces joven, miraré las estaciones de la cruz e igualmente a los frescos.
el anciano de barba gris en el techo, que siempre he tomado
como dios. sentía miedo de él, por eso lo miraba. a la hostia
la morderé cuando el cura la deje caer sobre mi lengua
y mi madre que me dice, eso no debes hacerlo porque
es el cuerpo de jesús. tengo remordimiento, me asusto,
acabo de masticar a jesús, aquel que trae el árbol de navidad,
con suéter, calcetines calientes, y a veces, uno que otro libro.
como pecador debo ir a confesarme una mañana, me
arrodillo ante el cura, entre nosotros una reja de madera, y yo
no sé qué hacer, porque no presté atención cuando lo explicaron.
me acurruco callado, él me dice lo siguiente:
repite después de mí. yo balbuceo después de él: no respeto
al padre celestial, ni a mi madre, mato, fornico, robo, miento,
deseo la mujer de mi prójimo. digo las palabras que no entiendo
en absoluto lo que dicen, arrodillado frente al sacerdote sin
entender ni al señor cura, ni a dios, ni al mundo. ¿qué es
mi prójimo y desear a la esposa? ¿será que el señor cura mató
y por eso dice estas cosas? y ¿por qué yo las repito cuando nunca
maté –un insecto a lo máximo– un mosquito, una mosca
y estos en realidad no se matan solamente los abatimos?
y ¿qué significa fornicar? que juego conmigo mismo de vez en cuando, o que
en el retrete del jardín miro los naipes que tiene mi padre prestados
por alguien donde aparecen muchachas vestidas en pantaletitas y sostén
balbuceo palabras, adjudica la penitencia el sacerdote y me despide, pero
yo quisiera volver a donde él para confesarle: señor cura, mentí, yo
no he matado a nadie, y tampoco entiendo porqué lo dije. claro,
no regreso, cuando años más tarde lo vuelvo a ver, me viene a la
mente que debería advertirle: no he matado a nadie,
solamente mentí y eso no debe ser un pecado tan grande.
además, el de mil ojos lo sabe todo, según se dice, hasta lo
que pensamos lo ve, como si fuese un espía o un soplón –de manera
que tengo que cuidar lo que pienso–
del caná celestial y del terrenal hasta cuarenta años después.

Traducción: György Ferdinandy y María Teresa Reyes



Este texto pertenece al libro Dónde estaría (Editorial Silueta, 2014).

TIJERA

Abuela tenía varias tijeras: unas pequeñas y otras grandes, muy afiladas. Mi preferida es la que tiene sobre la empuñadura de sus patas el retrato de un hombre y una mujer, quienes hace más de cien años se miran. El hombre está a la izquierda y la mujer a la derecha; sus facciones ya casi no se perciben, los retratos sea como sea son pequeños. Abuela afirmaba que eran Francisco José y Sissi. Ella claro la llamaba, la reina Elisabeth y tras sus gafas de patilla miraba con ojos muy cansados las cabezas gastadas a las que yo tendría que dar brillo con papel de lija. Escribo estos versos y ya no recuerdo si abuela compró o si le regalaron la tijera cuando era aún una mujer joven, en la época de la monarquía. De niño, la escuchaba contar, feliz de todo, de su marido que era mecánico y también de Jolánka, la hermana de este, que murió de disentería a los doce años. Entonces mi padre tenía solo seis años pero sobrevivió. Luego, abuela contaba de la coronación de Carlos y Zita; en aquel entonces vivían todavía en la capital. Mencionaba con estimación a la pareja real y yo cortaba algo con la tijera. Las caras de Francisco José y de Elisabeth se acercaban con cada corte pero nunca se alcanzaban, solo los anillos crujían resecos con un sonido metálico, y los filos se rozaban. Y el pasado se diluyó en el futuro y enterré a abuela y olvidé sus historias. Solamente quedó de ella la tijera y la caja de coser con el dedal, luego el dedal también se perdió.

Haré afilar la tijera y la dejaré encima de mi escritorio; cuando escriba, miraré al rey y a la reina, cuya infelicidad desapareció hace tiempo en los cuentos y los libros, en las películas que tratan sobre ellos, en los regalos, y en los objetos de Schönbrunn que llevan sus caras.

De niño, hacía rechinar la tijera, y más tarde, como adulto también, cuando necesito cortar algo o si tengo un sobre para abrir. Me gusta hacerlo aunque no me interesan los reyes, como tampoco me interesa el poder y quien nació en él. Eso, lo de nomeinteresa no es exactamente así, tal vez debería ser más explícito. Por qué no matizar las afirmaciones y las dudas, darles brillo con papel de lija; lo superfluo se gastará y quedará únicamente el hombre y la mujer, dos caras en una tijera: la desventura de tiempos de antaño, de tiempos de paz.

Traducción de György Ferdinandy y Sebastián Santos-Petroff
Edición al cuidado de E. M. V.




Másként mesélnéd

a bi­cik­li­ket ne­kitámasz­tot­tuk a dél-
utánnak, és sze­ret­kez­ni kezdtünk
a csa­tor­na­par­ton. a távol­ban talán
kombájn zörgött, s bőrünket

bi­zonyára kel­le­met­lenül érin­tet­te
az aljnövény­zet, de erre valószínűleg
nem fi­gyeltünk, eset­leg csak tompán
észleltük mint apró, za­varó körülményt,

amit nem őriz meg az emléke­zet, de
a tu­dat re­konst­ruálja. nem vol­tak
te­reptárgyak, bok­rok, se fák, csak messzi
li­ge­tek, és hullt ránk a zörgés

mögül a csend. – te biz­to­san másként
mesélnéd! – de végül nem fon­tos ez sem.

a csönd­ben per­sze vol­tak, kel­lett, hogy
le­gye­nek ne­szek: a tes­teké, ro­va­roké,

békáké vagy a gát alat­ti sásé,
ahogy közönyösen da­ra­bol­ja a sze­let.
és az őrző fi­gye­lem. az éhes
állaté. – jöttek a túlsó ol­da­lon

bi­cik­lis férfi­ak: pecások, melósok,
mohó si­he­de­rek? ak­kor sem tud­tam,
mi­kor a sze­ret­kezésből ki­ijed­ve-
eszmélve ruháin­kat vissza­vettük.

néha átuta­zom azon a csa­tornán,
eszem­be ju­tunk fi­a­ta­lon, s ku­tatnám
a part ka­nya­ru­la­ta­it különböző
évsza­kok színe­i­ben, köd mögött és

re­megő nyáron – hasz­ta­lan. amit ke­re­sek,
nincs a tájban –, s már át is su­han­tam
a hídon. sem­mi sem történt. csak meg-
érin­tett pár apró, za­varó körülmény.


Kereső

böngészek az iwiw-en, s per­sze
rád ke­re­sek. rád is. kat­tin­tok
az egérrel, s máris mo­so­lyogsz
felém a kristály­fo­lyadékos kép-

ernyőről. húsz éve nem látta­lak.
csöndes szívem pi­cit sza­poráz.
olyan ki­szolgálta­tott most az ar-
cod, ami­lyen­nek ak­kor sem láttam,

ami­kor sze­rettük egymást. nem
délibábos költészet már a szar­kaláb,
ha­nem a di­gitális kép ki­nagyítható
részle­te. szád sarkán a hun­cut

gödröcskék, ahogy ver­senyt kacér-
kod­nak, olyan is­merősek. leltárba
ve­szem ar­cod. ha­ja­dat szél kócol­ja,
ol­dalról erőtlenül mo­toz raj­ta a nap-

fény va­la­me­lyik átme­ne­ti kabátos
évszak­ban. később ve­szem észre,
fes­ted a ha­jad. (va­jon a festék alatt
fehér cérnával stop­polják már sor-

sod szövetét a nélkülem leélt évek?)
a képernyőn ki­csi zöld szívecs­ke,
alat­ta, hogy is­merősnek jelölöm.
de nem moz­dul ke­zem az egéren.


Hajnali éberség

az éjjel fölri­ad­tam. nem tu­dom,
ho­gyan s mire; az éjsza­ka bu­rok,
po­kolbéli pihe.
meg­iz­zad­tam, nyir­kos lett le­pedőm,
szobámban el­fo­gyott a le­vegőm,
mint majd a végén
el­fogy bi­zo­nyo­san: legvége­men.
vissza­alud­ni már nem tud­tam ot­tan,
fölkel­tem hát, és ab­la­kot nyi­tot­tam,
s ami­kor el­men­tem vi­zel­ni,
fi­a­im szobájából fény szivárgott,
s a szülői gon­dosság odarántott
megnézni azt, hogy evilági kéken
mi világlik egyik fiam kezében:
képernyő négyszöge: a te­le­fon­ja.
lám csak, most er­nyedt keze fog­ja,
mi­nek előbb még maga volt a fog­lya,
kli­pet nézett éppen vagy hátha játszott;
szájából álomb­eli méz szivárgott.
gon­dol­tam, a markából ki­ve­szem
a készüléket, s asz­tal­ra te­szem,
de va­la­mi zsinór is jött vele,
a fülhall­gatóból folyt a zene
hal­kan.
hagy­tam,
s némi lel­ki­is­me­ret-fur­dalással
men­tem a másik szobába, ahol
langy szu­szogással
aludt fe­leségem, sütött a hold
srégen az ágyra. három óra volt.
a bukóab­lak résein kinéztem,
csipát dörgöltem, kissé fájt a térdem,
pe­dig nem emlékszem sem­mi nagy okra.
az úttest­re láttam, s a csil­la­gok­ra.
össze­sen volt az égen tán ha négy.
vagy sze­mem len­ne rest?
lent, a bolt mögött szürkült már az ég,
s az egyik égi­test
gyor­san úszott az égbol­ton ke­let­re.
repülő, eset­leg műhold le­het­ne?
a többit is job­ban szemügyre vet­tem,
s láss csodát! légi­fo­lyosókra lel­tem:
repülőgépek húztak el fe­let­tem
a las­sacskán de­rengő szürkület­ben.
a len­ti uta­kon:
a ver­se­ghy úton, ahol la­kom,
ilyentájt gyér a for­ga­lom,
diszkózaj hal­lott messziről, sivár
dübörgés –
a fa­lak mögött szom­szédok alusz­nak,
keltőórájuk még csend­ben kivár,
de reg­gel­re az ábrándok elúsznak,
és nem tud­juk, az álmon túl mi vár.
hall­gat­tam, ahogy az ab­lak­ban áll­tam,
váro­som neszét,
mint áram­lik szer­teszét.
majd le­feküdtem, de a tam­tam
gyor­sult és erősödött, mint­ha dob
pörögne.
nem tud­tam alud­ni, csak for­golódtam,
pe­dig nem volt gon­do­la­tom
ak­kor épp a halálra;
aztán egy­szer­re csak arra ri­ad­tam,
tűz a nap a szobámba.


Mindörökké

én voltál
– te vol­tam
vers voltál
– hit vol­tam

fény vagy már
– kő va­gyok
csönd vagy már
– csönd va­gyok



Hajnali lebegés

a me­dencék fölött is­ten,
dús páragőz –
zsíros fod­rok­kal köszönti
az érkezőt;

langy reg­ge­li fürdő, a fény
furcsán ha­sad,
a víz ölel, a szó ki­hagy:
a szívben bent

saj­dul, ami volt, ami lesz,
s már nem sza­bad;
aho­gyan nő az öregség:
épül a rend.


Kép

légy­papírba ra­gadt délután,
múlt időben ver­des hosszan,
emlékek hártyás szárnyai
megkötnek majd a ra­gacs­ban.

mo­za­i­kok­ra tört kony­ha:
fölso­rol­ha­tat­lan részle­tek,
többes számban ka­limpáló
moz­du­lat – fárad­tan re­meg.

mint időn ütött lyu­kak,
sok apró, fe­ke­te pörsenés
rug­dal­ja elszántan a sem­mit,
végül min­den el­enyész.

el­enyésznek a részle­tek,
a mo­za­i­kok is összetörnek,
fáradt szívünk­ben ki­tartóan
ver­deső emlékek gyűlnek.

most is látom, aho­gyan állsz
el­mosódva, távoli időben
– sok színte­len kis pörsenés:
fölhólyag­zott fe­ledés egy képen.

és ott csüng még az égen a nap,
üres árnyékot vet a délután,
a ha­jad be­lelóg a nyárba,
ki­simítom félsze­gen, sután.


Másutt esendőbb

lap­ra lap, így múlunk el
– nem vér és nem hó –,
játszik az idő, ha­lad;
mi ben­ne él, min­den

változó. nincs történe­lem.
a költészet: váladék
ut­cakövön. hi­deg eső
szitál, tétova közöny

(az is ide­gen, aki egy­kor
becézett, meg­szok­ta
hibáim, s ami­kor el­uta­zott,
préselt le­ve­let küldött,

mu­tatót, távoli őszből).
a történe­lem történe­tek­re
esett. bűn és tisz­taság:
mi­cso­da masz­la­gok! anyám

ma­gya­rul szól hozzám,
másutt esendőbb va­gyok
s nyelv­te­len – mégsem
tu­dom, hazám ez

vagy kény­szer­lak­he­lyem.



Milyen lesz

ha majd meg­ha­lok
s lesz előtte még
töret­len tu­da­tom
mi­lyen lesz a féle­lem

ami­kor már tud­ha­tom
csak néhány perc
vagy néhány nap
mert mennyi­re más

a gyönyör is és
a gyötre­lem ha
bár véges határ
ta­lan­nak látszik még

s mi­lyen lesz ha
föl nem fog­ha­tom
csak a zsi­ge­rek érzik
s nem tu­dom

hogy a palánk
mi­lyen messze van
tüskedrót
vagy vil­lanyáram



Belefárad

mert be­lefárad az em­ber. nem­csak
a harc­ba, se­bek­be, de abba is, hogy föl
kell kel­ni, gatyát ven­ni, zok­nit húzni,
végez­ni a napi ten­ni­valót, ro­han­ni,

sor­ban állni, éhes­nek, jólla­kott­nak
len­ni, men­ni a mun­ka­hely­re, bolt­ba
vagy csak úgy bele az őszbe, vak-
világba – és értelmét vesz­ti az út –,

már ott sze­ret­ne a célban len­ni,
hogy on­nan is elkívánkoz­zon
ko­no­kab­ban mint ka­ma­szon. bele-
fárad, hogy el­megy és min­dig vissza-

jön, el­en­ged és visszakönyörög.
be­lefárad sírásba, türe­lem­be,
bi­za­lom­ba, bele az írásba, örömbe,
az el­vi­sel­hető nehézségbe, bor­ba,

ha­rapásba, gye­rek­ne­velésbe, örökös
elemzésbe, sze­re­tet­be, sze­ret-
kezésbe, be­lefárad a hírek­be, a sza­bad-
ságba, s hogy min­dig hiány­zik va­la­mi.

be­lefárad kiabálásba, hall­gatásba,
emlékek­be, jövőbe, s hogy len­ni
sze­ret­ne. be­lefárad a be­tegségtől, halál-
tól való féle­lem­be is – miképp az apja



Víztükör

negy­ven körül még nem bölcs az em­ber,
az éve­ket ol­vas­sa, lesi csak,
faltól fa­lig me­dencébe zárva
job­ban ügyel min­den kar­csapásra
– de a feszített tükörből ki­csap
néhány hullám, s vissza­cso­rog las­san.
számol­ja a hosszo­kat, téveszt is,
tud­ja, úgyis vesztésre áll. hisz­tis
ezért, s fáradt, hogy lányo­kat les­sen,
ám ha va­la­me­lyik vállához ér,
testében fürgébben sur­rog a vér,
va­dul tempóz, csap­kod össze­vissza,
maró, klóros íz a tor­kon visz a
valóságba vissza. a lábban görcs,
szívben aggódás, téveszt a met­rum,
túl van már ennyi és ennyi hosszon,
s még van egy kis ide­je, hogy ússzon,
amíg le­kap­csolják a vil­lanyt, mert
vége a nap­nak, s az uszo­da zár.



Vennék neked

vennék ne­ked tam­pont a sar­ki boltból,
ha együtt élnél ve­lem,
éjszakánként azt álmodnám újra,
hogy tes­ted szagával ébre­dek.

csinálnék pirítóst reg­ge­li­re,
tea gőzölne az asz­ta­lon,
kennénk a va­jat, ret­ket szelnél,
és ve­sze­kednénk na­gyon.

kézzel mosnánk a fehérneműt,
vasárnap délig sze­ret­keznénk,
meg­csalnánk egymást fűvel-fával,
a másik lelkét ki­csipkéznénk.



Hajad fiús

ha­jad fiús len­ne, a szád vas­tag
és gyönyörű, mel­led ke­zem­be férne,
s míg anyád a munkából hazaérne,
hem­pe­regnénk halványkék le­pedőn.

ve­led kis­kocsmákba járnék,
fröccsöket ren­delnénk, bab­le­vest,
annyi­ra ra­jon­ganál füst milánért,
hogy féltéke­nyen írnám a ver­se­ket.

a ha­sad­ra min­dig emlékeznék,
ahogy bőröd si­mo­gat­ja te­nye­rem,
fölhívnálak évek múlva,
hogy el­mondd, kitől van gye­re­ked.



Búcsú

évek men­nek
velük megyünk
egymás kezét
el­en­gedjük

emlék kar­col
emléke­ket
dúdol­ga­tunk
egy éne­ket

ned­ve­se­dik
már az ingünk
a sem­mi­be
által­lengünk

által­lengünk
egymás után
ki­csit félve
ki­csit sután







.

No hay comentarios:

Publicar un comentario en la entrada