JENEI GYULA [19.676]

JENEI GYULA

(Abádszalókon, Hungría  1962). Poeta, periodista y reportero radial. Cursó estudios en la Universidad de Szeged. Ha publicado varios  libros, entre ellos seis volúmenes de poesía, entre ellos Dónde estaría (2014) por la Editorial Silueta. Fundó la revista literaria Esö (Lluvia). Es profesor en un colegio de Szolnok. Correo:   jeneigyula@chello.hu 

Libros publicados:

Mintha ugyanaz (válogatott és új versek), 2014
Munkák, metaforák (íróinterjúk), 2014
Dónde estaría (versek spanyolul), 2014
Az időben rend van (versek), 2011
Ívek és törések (íróinterjúk), 2011
Nézni a tájat (szövegek, Csabai István fotóival), 2008
Ha kérdenéd (versek), 2006
Futóhomok(tárcák), 2003
Grafitnap (versek), 2002
A víztorony vitorlái (versek), 1997
Valahogy (versek, Sárkány Sándor festményeivel), 1992
Hátországban (versek), 1990




Confesión

tendré que ir al catecismo, tendría alrededor de diez años o
un poco más, posiblemente menos. mi madre dijo:
ya eres mayorcito, y a misa me arrastró las mañanas del domingo,
a pesar de que ella tampoco asistía, solamente empezó a ir por mí,
para arrastrarme, torturarme. de esto me di cuenta más tarde.
todo por la confirmación, de la que claro yo no tenía ni idea de lo que era.
mi madre me lo explicó pero tampoco entendí.
era verano, el sol era amarillo, la sandía
maduraba, y yo que tendré que ir a la iglesia fría entre niños que
ni conozco, tendré que oír lo que un viejo cuenta, pero
prefiero esconderme debajo de la cama en la habitación fresca
el piso de cemento fresco, de donde mi madre me sacará con el palo
de la escoba cuando me encuentre, aunque esto no era suficiente para
hacerme ir al catecismo. se necesitará una buena paliza, y no era por
razones ideológicas, sino que sencillamente prefería jugar en el fondo
del jardín o fuera en la calle con los otros niños del vecindario. pero estoy
sin salida el dios lo quiere así, ese dios que vigila a todos
cada instante y cuando ve algo que no le complace, o si le complace, lo
escribe en su gran libro para luego exigir cuentas, él, el de los mil ojos,
el carcelero de mil manos, no me da alternativas, sobre mí soplará el templo
helado, mientras el cura explica y nadie pone atención a lo que dice,
aunque sí, que alguna que otra vez lo hicimos como cuando, por ejemplo,
mostró de un libro enorme, pesado, pesadísimo, una ilustración; en ella dos hombres,
en un ropaje extraño, cargan un enorme racimo de uvas colgado
de un palo, de tal tamaño como ellos mismos y las uvas eran
tan grandes como cabezas humanas, tan así que servirían de bolas para jugar
con ellas, pero nada de morderlas. no, eso será en caná. la maestra de
geografía también promete, sólo que para ella es el comunismo que habla,
y al preguntarle que cuándo llegará esto, piensa
un poco y responde así: de aquí a doscientos años. por eso esta
imagen de las uvas no he podido quitármela de la cabeza.
sinceramente, es lo único que me quedó del catecismo y al
hacerme mayor, hojeo las biblias en las tiendas de libros viejos
a ver si aparece en alguna esta ilustración, si pudiera
recomenzar todo esto –deme un plazo fijo y le daré vuelta
a mi vida. hasta recordaré los colores en los vitrales de las ventanas,
aquellos que admiraba durante las misas que me aburrían,
allí sentado entre un montón de viejas, al lado de mi madre
entonces joven, miraré las estaciones de la cruz e igualmente a los frescos.
el anciano de barba gris en el techo, que siempre he tomado
como dios. sentía miedo de él, por eso lo miraba. a la hostia
la morderé cuando el cura la deje caer sobre mi lengua
y mi madre que me dice, eso no debes hacerlo porque
es el cuerpo de jesús. tengo remordimiento, me asusto,
acabo de masticar a jesús, aquel que trae el árbol de navidad,
con suéter, calcetines calientes, y a veces, uno que otro libro.
como pecador debo ir a confesarme una mañana, me
arrodillo ante el cura, entre nosotros una reja de madera, y yo
no sé qué hacer, porque no presté atención cuando lo explicaron.
me acurruco callado, él me dice lo siguiente:
repite después de mí. yo balbuceo después de él: no respeto
al padre celestial, ni a mi madre, mato, fornico, robo, miento,
deseo la mujer de mi prójimo. digo las palabras que no entiendo
en absoluto lo que dicen, arrodillado frente al sacerdote sin
entender ni al señor cura, ni a dios, ni al mundo. ¿qué es
mi prójimo y desear a la esposa? ¿será que el señor cura mató
y por eso dice estas cosas? y ¿por qué yo las repito cuando nunca
maté –un insecto a lo máximo– un mosquito, una mosca
y estos en realidad no se matan solamente los abatimos?
y ¿qué significa fornicar? que juego conmigo mismo de vez en cuando, o que
en el retrete del jardín miro los naipes que tiene mi padre prestados
por alguien donde aparecen muchachas vestidas en pantaletitas y sostén
balbuceo palabras, adjudica la penitencia el sacerdote y me despide, pero
yo quisiera volver a donde él para confesarle: señor cura, mentí, yo
no he matado a nadie, y tampoco entiendo porqué lo dije. claro,
no regreso, cuando años más tarde lo vuelvo a ver, me viene a la
mente que debería advertirle: no he matado a nadie,
solamente mentí y eso no debe ser un pecado tan grande.
además, el de mil ojos lo sabe todo, según se dice, hasta lo
que pensamos lo ve, como si fuese un espía o un soplón –de manera
que tengo que cuidar lo que pienso–
del caná celestial y del terrenal hasta cuarenta años después.

Traducción: György Ferdinandy y María Teresa Reyes

Este texto pertenece al libro Dónde estaría (Editorial Silueta, 2014).

TIJERA

Abuela tenía varias tijeras: unas pequeñas y otras grandes, muy afiladas. Mi preferida es la que tiene sobre la empuñadura de sus patas el retrato de un hombre y una mujer, quienes hace más de cien años se miran. El hombre está a la izquierda y la mujer a la derecha; sus facciones ya casi no se perciben, los retratos sea como sea son pequeños. Abuela afirmaba que eran Francisco José y Sissi. Ella claro la llamaba, la reina Elisabeth y tras sus gafas de patilla miraba con ojos muy cansados las cabezas gastadas a las que yo tendría que dar brillo con papel de lija. Escribo estos versos y ya no recuerdo si abuela compró o si le regalaron la tijera cuando era aún una mujer joven, en la época de la monarquía. De niño, la escuchaba contar, feliz de todo, de su marido que era mecánico y también de Jolánka, la hermana de este, que murió de disentería a los doce años. Entonces mi padre tenía solo seis años pero sobrevivió. Luego, abuela contaba de la coronación de Carlos y Zita; en aquel entonces vivían todavía en la capital. Mencionaba con estimación a la pareja real y yo cortaba algo con la tijera. Las caras de Francisco José y de Elisabeth se acercaban con cada corte pero nunca se alcanzaban, solo los anillos crujían resecos con un sonido metálico, y los filos se rozaban. Y el pasado se diluyó en el futuro y enterré a abuela y olvidé sus historias. Solamente quedó de ella la tijera y la caja de coser con el dedal, luego el dedal también se perdió.

Haré afilar la tijera y la dejaré encima de mi escritorio; cuando escriba, miraré al rey y a la reina, cuya infelicidad desapareció hace tiempo en los cuentos y los libros, en las películas que tratan sobre ellos, en los regalos, y en los objetos de Schönbrunn que llevan sus caras.

De niño, hacía rechinar la tijera, y más tarde, como adulto también, cuando necesito cortar algo o si tengo un sobre para abrir. Me gusta hacerlo aunque no me interesan los reyes, como tampoco me interesa el poder y quien nació en él. Eso, lo de nomeinteresa no es exactamente así, tal vez debería ser más explícito. Por qué no matizar las afirmaciones y las dudas, darles brillo con papel de lija; lo superfluo se gastará y quedará únicamente el hombre y la mujer, dos caras en una tijera: la desventura de tiempos de antaño, de tiempos de paz.

Traducción de György Ferdinandy y Sebastián Santos-Petroff

Edición al cuidado de E. M. V.

Másként mesélnéd

a bi­cik­li­ket ne­kitámasz­tot­tuk a dél-

utánnak, és sze­ret­kez­ni kezdtünk

a csa­tor­na­par­ton. a távol­ban talán

kombájn zörgött, s bőrünket

bi­zonyára kel­le­met­lenül érin­tet­te

az aljnövény­zet, de erre valószínűleg

nem fi­gyeltünk, eset­leg csak tompán

észleltük mint apró, za­varó körülményt,

amit nem őriz meg az emléke­zet, de

a tu­dat re­konst­ruálja. nem vol­tak

te­reptárgyak, bok­rok, se fák, csak messzi

li­ge­tek, és hullt ránk a zörgés

mögül a csend. – te biz­to­san másként

mesélnéd! – de végül nem fon­tos ez sem.

a csönd­ben per­sze vol­tak, kel­lett, hogy

le­gye­nek ne­szek: a tes­teké, ro­va­roké,

békáké vagy a gát alat­ti sásé,

ahogy közönyösen da­ra­bol­ja a sze­let.

és az őrző fi­gye­lem. az éhes

állaté. – jöttek a túlsó ol­da­lon

bi­cik­lis férfi­ak: pecások, melósok,

mohó si­he­de­rek? ak­kor sem tud­tam,

mi­kor a sze­ret­kezésből ki­ijed­ve-

eszmélve ruháin­kat vissza­vettük.

néha átuta­zom azon a csa­tornán,

eszem­be ju­tunk fi­a­ta­lon, s ku­tatnám

a part ka­nya­ru­la­ta­it különböző

évsza­kok színe­i­ben, köd mögött és

re­megő nyáron – hasz­ta­lan. amit ke­re­sek,

nincs a tájban –, s már át is su­han­tam

a hídon. sem­mi sem történt. csak meg-

érin­tett pár apró, za­varó körülmény.

Kereső

böngészek az iwiw-en, s per­sze

rád ke­re­sek. rád is. kat­tin­tok

az egérrel, s máris mo­so­lyogsz

felém a kristály­fo­lyadékos kép-

ernyőről. húsz éve nem látta­lak.

csöndes szívem pi­cit sza­poráz.

olyan ki­szolgálta­tott most az ar-

cod, ami­lyen­nek ak­kor sem láttam,

ami­kor sze­rettük egymást. nem

délibábos költészet már a szar­kaláb,

ha­nem a di­gitális kép ki­nagyítható

részle­te. szád sarkán a hun­cut

gödröcskék, ahogy ver­senyt kacér-

kod­nak, olyan is­merősek. leltárba

ve­szem ar­cod. ha­ja­dat szél kócol­ja,

ol­dalról erőtlenül mo­toz raj­ta a nap-

fény va­la­me­lyik átme­ne­ti kabátos

évszak­ban. később ve­szem észre,

fes­ted a ha­jad. (va­jon a festék alatt

fehér cérnával stop­polják már sor-

sod szövetét a nélkülem leélt évek?)

a képernyőn ki­csi zöld szívecs­ke,

alat­ta, hogy is­merősnek jelölöm.

de nem moz­dul ke­zem az egéren.

Hajnali éberség

az éjjel fölri­ad­tam. nem tu­dom,

ho­gyan s mire; az éjsza­ka bu­rok,

po­kolbéli pihe.

meg­iz­zad­tam, nyir­kos lett le­pedőm,

szobámban el­fo­gyott a le­vegőm,

mint majd a végén

el­fogy bi­zo­nyo­san: legvége­men.

vissza­alud­ni már nem tud­tam ot­tan,

fölkel­tem hát, és ab­la­kot nyi­tot­tam,

s ami­kor el­men­tem vi­zel­ni,

fi­a­im szobájából fény szivárgott,

s a szülői gon­dosság odarántott

megnézni azt, hogy evilági kéken

mi világlik egyik fiam kezében:

képernyő négyszöge: a te­le­fon­ja.

lám csak, most er­nyedt keze fog­ja,

mi­nek előbb még maga volt a fog­lya,

kli­pet nézett éppen vagy hátha játszott;

szájából álomb­eli méz szivárgott.

gon­dol­tam, a markából ki­ve­szem

a készüléket, s asz­tal­ra te­szem,

de va­la­mi zsinór is jött vele,

a fülhall­gatóból folyt a zene

hal­kan.

hagy­tam,

s némi lel­ki­is­me­ret-fur­dalással

men­tem a másik szobába, ahol

langy szu­szogással

aludt fe­leségem, sütött a hold

srégen az ágyra. három óra volt.

a bukóab­lak résein kinéztem,

csipát dörgöltem, kissé fájt a térdem,

pe­dig nem emlékszem sem­mi nagy okra.

az úttest­re láttam, s a csil­la­gok­ra.

össze­sen volt az égen tán ha négy.

vagy sze­mem len­ne rest?

lent, a bolt mögött szürkült már az ég,

s az egyik égi­test

gyor­san úszott az égbol­ton ke­let­re.

repülő, eset­leg műhold le­het­ne?

a többit is job­ban szemügyre vet­tem,

s láss csodát! légi­fo­lyosókra lel­tem:

repülőgépek húztak el fe­let­tem

a las­sacskán de­rengő szürkület­ben.

a len­ti uta­kon:

a ver­se­ghy úton, ahol la­kom,

ilyentájt gyér a for­ga­lom,

diszkózaj hal­lott messziről, sivár

dübörgés –

a fa­lak mögött szom­szédok alusz­nak,

keltőórájuk még csend­ben kivár,

de reg­gel­re az ábrándok elúsznak,

és nem tud­juk, az álmon túl mi vár.

hall­gat­tam, ahogy az ab­lak­ban áll­tam,

váro­som neszét,

mint áram­lik szer­teszét.

majd le­feküdtem, de a tam­tam

gyor­sult és erősödött, mint­ha dob

pörögne.

nem tud­tam alud­ni, csak for­golódtam,

pe­dig nem volt gon­do­la­tom

ak­kor épp a halálra;

aztán egy­szer­re csak arra ri­ad­tam,

tűz a nap a szobámba.

Mindörökké

én voltál

– te vol­tam

vers voltál

– hit vol­tam

fény vagy már

– kő va­gyok

csönd vagy már

– csönd va­gyok

Hajnali lebegés

a me­dencék fölött is­ten,

dús páragőz –

zsíros fod­rok­kal köszönti

az érkezőt;

langy reg­ge­li fürdő, a fény

furcsán ha­sad,

a víz ölel, a szó ki­hagy:

a szívben bent

saj­dul, ami volt, ami lesz,

s már nem sza­bad;

aho­gyan nő az öregség:

épül a rend.

Kép

légy­papírba ra­gadt délután,

múlt időben ver­des hosszan,

emlékek hártyás szárnyai

megkötnek majd a ra­gacs­ban.

mo­za­i­kok­ra tört kony­ha:

fölso­rol­ha­tat­lan részle­tek,

többes számban ka­limpáló

moz­du­lat – fárad­tan re­meg.

mint időn ütött lyu­kak,

sok apró, fe­ke­te pörsenés

rug­dal­ja elszántan a sem­mit,

végül min­den el­enyész.

el­enyésznek a részle­tek,

a mo­za­i­kok is összetörnek,

fáradt szívünk­ben ki­tartóan

ver­deső emlékek gyűlnek.

most is látom, aho­gyan állsz

el­mosódva, távoli időben

– sok színte­len kis pörsenés:

fölhólyag­zott fe­ledés egy képen.

és ott csüng még az égen a nap,

üres árnyékot vet a délután,

a ha­jad be­lelóg a nyárba,

ki­simítom félsze­gen, sután.

Másutt esendőbb

lap­ra lap, így múlunk el

– nem vér és nem hó –,

játszik az idő, ha­lad;

mi ben­ne él, min­den

változó. nincs történe­lem.

a költészet: váladék

ut­cakövön. hi­deg eső

szitál, tétova közöny

(az is ide­gen, aki egy­kor

becézett, meg­szok­ta

hibáim, s ami­kor el­uta­zott,

préselt le­ve­let küldött,

mu­tatót, távoli őszből).

a történe­lem történe­tek­re

esett. bűn és tisz­taság:

mi­cso­da masz­la­gok! anyám

ma­gya­rul szól hozzám,

másutt esendőbb va­gyok

s nyelv­te­len – mégsem

tu­dom, hazám ez

vagy kény­szer­lak­he­lyem.

Milyen lesz

ha majd meg­ha­lok

s lesz előtte még

töret­len tu­da­tom

mi­lyen lesz a féle­lem

ami­kor már tud­ha­tom

csak néhány perc

vagy néhány nap

mert mennyi­re más

a gyönyör is és

a gyötre­lem ha

bár véges határ

ta­lan­nak látszik még

s mi­lyen lesz ha

föl nem fog­ha­tom

csak a zsi­ge­rek érzik

s nem tu­dom

hogy a palánk

mi­lyen messze van

tüskedrót

vagy vil­lanyáram

Belefárad

mert be­lefárad az em­ber. nem­csak

a harc­ba, se­bek­be, de abba is, hogy föl

kell kel­ni, gatyát ven­ni, zok­nit húzni,

végez­ni a napi ten­ni­valót, ro­han­ni,

sor­ban állni, éhes­nek, jólla­kott­nak

len­ni, men­ni a mun­ka­hely­re, bolt­ba

vagy csak úgy bele az őszbe, vak-

világba – és értelmét vesz­ti az út –,

már ott sze­ret­ne a célban len­ni,

hogy on­nan is elkívánkoz­zon

ko­no­kab­ban mint ka­ma­szon. bele-

fárad, hogy el­megy és min­dig vissza-

jön, el­en­ged és visszakönyörög.

be­lefárad sírásba, türe­lem­be,

bi­za­lom­ba, bele az írásba, örömbe,

az el­vi­sel­hető nehézségbe, bor­ba,

ha­rapásba, gye­rek­ne­velésbe, örökös

elemzésbe, sze­re­tet­be, sze­ret-

kezésbe, be­lefárad a hírek­be, a sza­bad-

ságba, s hogy min­dig hiány­zik va­la­mi.

be­lefárad kiabálásba, hall­gatásba,

emlékek­be, jövőbe, s hogy len­ni

sze­ret­ne. be­lefárad a be­tegségtől, halál-

tól való féle­lem­be is – miképp az apja

Víztükör

negy­ven körül még nem bölcs az em­ber,

az éve­ket ol­vas­sa, lesi csak,

faltól fa­lig me­dencébe zárva

job­ban ügyel min­den kar­csapásra

– de a feszített tükörből ki­csap

néhány hullám, s vissza­cso­rog las­san.

számol­ja a hosszo­kat, téveszt is,

tud­ja, úgyis vesztésre áll. hisz­tis

ezért, s fáradt, hogy lányo­kat les­sen,

ám ha va­la­me­lyik vállához ér,

testében fürgébben sur­rog a vér,

va­dul tempóz, csap­kod össze­vissza,

maró, klóros íz a tor­kon visz a

valóságba vissza. a lábban görcs,

szívben aggódás, téveszt a met­rum,

túl van már ennyi és ennyi hosszon,

s még van egy kis ide­je, hogy ússzon,

amíg le­kap­csolják a vil­lanyt, mert

vége a nap­nak, s az uszo­da zár.

Vennék neked

vennék ne­ked tam­pont a sar­ki boltból,

ha együtt élnél ve­lem,

éjszakánként azt álmodnám újra,

hogy tes­ted szagával ébre­dek.

csinálnék pirítóst reg­ge­li­re,

tea gőzölne az asz­ta­lon,

kennénk a va­jat, ret­ket szelnél,

és ve­sze­kednénk na­gyon.

kézzel mosnánk a fehérneműt,

vasárnap délig sze­ret­keznénk,

meg­csalnánk egymást fűvel-fával,

a másik lelkét ki­csipkéznénk.

Hajad fiús

ha­jad fiús len­ne, a szád vas­tag

és gyönyörű, mel­led ke­zem­be férne,

s míg anyád a munkából hazaérne,

hem­pe­regnénk halványkék le­pedőn.

ve­led kis­kocsmákba járnék,

fröccsöket ren­delnénk, bab­le­vest,

annyi­ra ra­jon­ganál füst milánért,

hogy féltéke­nyen írnám a ver­se­ket.

a ha­sad­ra min­dig emlékeznék,

ahogy bőröd si­mo­gat­ja te­nye­rem,

fölhívnálak évek múlva,

hogy el­mondd, kitől van gye­re­ked.

Búcsú

évek men­nek

velük megyünk

egymás kezét

el­en­gedjük

emlék kar­col

emléke­ket

dúdol­ga­tunk

egy éne­ket

ned­ve­se­dik

már az ingünk

a sem­mi­be

által­lengünk

által­lengünk

egymás után

ki­csit félve

ki­csit sután

.

JÁNOS MÁRKUS-BARBAROSSA [17.938]

JÁNOS MÁRKUS-BARBAROSSA

János Márkus-Barbarossa (Szilágyzovány, 4 de Junio de 1955). Poeta húngaro, escritor, fabricante de instrumentos, y anticuario, estudió música y artes gráficas simultáneamente, además de ser escritor, compositor y actor

Entre sus creaciones literarias están: “Midnight at the airport”, “Don’t tie an invoice to my big toe”, “Laudation of muses”, “This is my skin, my topcoat”, “Herodies”, “Dihoriada”, “Limericas”, “The dweller of poems”, “Imaginary Sunday” – Poem anthology, “Pussytorium”, “Fidelius” – novelette en lenguajes húngaros y rumanos, “Bachelor’s dance”, etc.

Pensamientos des presupuesto ángel del Señor

Sigo sin haber hablado con ángeles.

O bueno, no sé.

Yo también tengo alas,

En los fines de semana les quito el polvo,

Vuelo en torno a mí mismo,

Dándole un pequeño susto a los gorriones acudidos con ganas de fraternización,

Y me parece oír el eco diciendo: qué mosquito tan gordo

No nos va a caber en un poema.

Pero bueno, ¿qué suele caber en un poema?

Ya, el que tal vez me quieras – ¿pero cómo?

No hice yo ni a Antígona,

Edipo está como está,

Mientras que mis diez dedos van midiendo

Bajo mi vientre al Padre Terrenal.

Ocho pulgadas, por lo menos, sigo cabiendo.

Esto es más bien prosa. Un a modo de prosa.

Yo también te quiero. Mis pies

También tienen diez dedos, con los que te saludo.

Por encima, varices, y por donde anden,

Conservan el olor de nuestros polvos.

Lo que, sin duda alguna, nos toca solo a nosotros dos.

Y ahora, que empiece el poema.

http://www.festivalpoesianicaragua.com/2016/01/07/janos-markus-barbarossa-1955/

Görögösen 

Látod most felidézlek versszínű bő selyemingben 

hátul gombolom újból álmaim rőt paripáján 

nyergem ostorom kantárt hajban a néhai csatot 

lám ugye törpül az est kikütyült vacsorája 

kancatejek melegét hitegetni való 

Várhat még elidőzhet ámulatom vele más is 

kósza görbületében hátra tekintget a holnap 

itt várnék ma reád hol a szirten a sólyom 

néz le a mélybe és kék kutya nyalja sebéből 

tejfeles szívdobogás kikerics-dalait 

(***) 

Az árbocok tövétől számított 

harminckét lépés lenne tán a kék. 

Nem én lépem, én most csak ámítok: 

gondomban élők s holtak várnak épp. 

Mi csülköm kell, hogy szabja némi rőf 

szelünk alatt hordók négyszögletét, 

míg kósza báj szarvával összedöf 

s Pilát-papánk mégúgy s már szögre tét'. 

A mában, itt, kihull a fogtömés, 

cseresznyefék virulnak, gesztenyék, 

sa bérlakás parnasszusán a rés 

bivalycsordányi álmát hergeted. 

(Harminckét lépés lenne tán a kék, 

bőrödre szabott színpad: rejteked.) 

Szép reggel 

a karórádra nézel 

s pontosan tudod: 

ez itt a létezés. 

- na basszam! 

ilyenkor az a másik nem ketyeg. 

- álmodik centid az araszban. 

tehát a reggel. 

fogmosás. 

bélműködés. 

vízhólyag. 

semmi lárma. 

kávé. 

cipőfűző és nagykabát. 

- babérliget, 

citromfa vár ma 

kezedben bátor kalapod. 

tükörben nyugtázod alakod. 

ismét az óra. 

ajtódról leveszed lakatod 

s kikopogtatsz a folyosóra. 

hahahaiku 

unom magam 

vakargatom 

a névelőt 

helyhatározót 

névmást 

igét 

melléknevet 

hát mi a franc lesz ebből 

tán csak nem vers

IMRE MADÁCH [17.846] Poeta de Hungría

Imre Madách 

(Dolná Strehová, Hungría 20 de enero 1823 - Dolná Strehová, 10 de mayo de 1864) poeta húngaro, escritor, abogado, político, miembro correspondiente de la Academia de Ciencias de Hungría. En la literatura húngara, la poesía y el drama fue figura prominente.

Sus obras

Lantvirágok (1840)

Mária királynő (1840–1855) olvasható változat

Férfi és nő (1843)

Csák végnapjai (1843–1861)

Vadrózsák (1844)

Az ember tragédiája (1859–1860) olvasható változat

A civilizátor (1859)

Mózes (1860–1861)

Tündérálom (töredék) (1864)

La tragedia del hombre 

CUADRO TERCERO • FUERA DEL EDÉN 

Un paraje de verdor. Junto a una improvisada cabaña Adán levanta una cerca y Eva un sombrajo. Lucifer está junto a ellos. 

ADÁN

Este pedazo de tierra me pertenece. Para mí,

substituye al mundo entero. Aquí

estableceré mi hogar, mi posesión,

que protegeré de la bestias salvajes

y obligaré a fructificar para mí.

EVA

Yo voy a hacer una glorieta tan maravillosa

como la primera. Así

haré que renazca el Paraíso perdido.

LUCIFER

Ah, qué grandes palabras: hogar, propiedad…

He ahí lo que moverá al mundo.

De ahí saldrán la alegría y el dolor.

De perfección en perfección,

esas bellas ideas darán nacimiento

a la patria, a la industria, las cuales

engendrarán la grandeza, la nobleza,

para atiborrarse con ellas abominablemente.

ADÁN

Lo que dices es para mí harto oscuro.

Me prometiste el Conocimiento, y yo

he renunciado a seguir mi instinto

para hacerme más grande.

¿Dónde está mi beneficio?

LUCIFER

¡Cómo! ¿No lo sientes?

ADÁN

Lo que siento

es que abandonado por Dios, con las manos vacías,

en pleno desierto, lo abandoné igualmente.

¡Ya no tengo otro Dios que yo mismo!

¡Y lo que puedo agarrar es mi bien!

¡Es mi fuerza y mi orgullo!

LUCIFER (aparte)

Títere vanidoso, ahora haces caso omiso del cielo,

¡vamos a ver tu coraje cuando truene!

EVA

Y yo me siento orgullosa

puesto que llegaré a ser la madre del mundo.

LUCIFER (aparte)

Ah, glorioso ideal femenino:

¡perpetuar la miseria y el crimen!

ADÁN

¿Y qué le debería a Dios? ¿Mi existencia?

Si vale la pena soportar su peso,

a mis solos esfuerzos se lo debo.

El placer de tomar un sorbo de agua

el fuego de mi sed pagó anticipado,

así como los tiernos besos que se dan

se pagan por la tristeza que les sigue.

¿Y a ti, qué te debería? ¿Tuve necesidad

de tu ayuda para romper el garrote

de mi reconocimiento? ¿Y para ganar

la libertad de forjar mi destino

o, tanteando, derribarlo brutalmente,

me hizo falta tu ayuda? Reconócelo:

Mi propia fuerza hubiera bastado. ¿Al menos

me liberaste de las pesadas cadenas

que me aherrojan a esta tierra? ¡No!

Perpetuamente siento un vínculo… tal vez

fino como un cabello - pero ¿cuál es su nombre? -

que retiene el impulso de mi alma orgullosa.

Tan sólo un hilo… No por ello la afrenta

es menos grande.

Si salto, vuelvo a caer, impotente,

y si quiero escrutar las profundidades,

mis ojos y mis oídos me traicionan.

Y si, allá arriba, la imaginación

arrebata mi espíritu, el hambre me fuerza

a volver, humildísimo, a estos bajos sitios.

LUCIFER

Es que ese vínculo es más fuerte que yo.

ADÁN

¡Entonces eres un Espíritu bien débil!

¿Cómo? De la invisible telaraña

en que siguen atrapados millones de vivientes

que creen disfrutar de su libre voluntad,

de esa minucia que tan sólo los altos espíritus presienten,

¿tú no puedes deshacerte?

LUCIFER

Esa minucia es lo único que puede desafiarme.

Pues, ya ves, es obra de un Espíritu como yo.

Te engañas si piensas que es débil,

porque actúa en la sombra, en silencio.

El que crea y mueve los mundos se oculta,

pues su vista te sumiría en el vértigo,

en tanto que el trabajo del ser humano

aunque puede resonar y brillar a su gusto,

tiene por límite una existencia efímera.

ADÁN

Muéstrame entonces - sabes que soy fuerte -

an sólo un instante esos poderes soberanos

que obrarán sobre mí, sobre el hombre que

soy, un ser único e independiente,

LUCIFER

“¿Soy?” ¡Vacua palabra! Fuiste y serás.

Toda vida es Vida y Muerte eternamente

alternadas. Mira en torno tuyo,

¡pero mira con los ojos del espíritu!

Todo cuanto va a decir Adán se hará visible.

ADÁN

¿Qué es esa onda que se eleva sin descanso

y se arremolina y en lo alto se divide

en dos corrientes que van hacia los polos?

LUCIFER

Es el calor. Lleva la vida

a las regiones que yacen bajo el hielo.

ADÁN

¿Y esos dos dardos de fuego que, junto a mí,

corren zumbando? Me amenazan

y, sin embargo, siento que vibran en mí

como una vida más fuerte… ¿Qué son, pues?

LUCIFER

A eso lo llaman magnetismo.

ADÁN

Siento el suelo vacilar bajo mis pasos

y lo que me parecía inerte, informe,

se hace efervescente, palpita,

aquí se cristaliza y allí echa brotes,

aspira por todas sus partes a vivir y a medrar.

¿En ese caos, en ese tumulto salvaje,

qué será de esta personalidad con que cargo?

¿Y en qué pararás tú, mi cuerpo,

en el que yo veía - cuán loco era - el instrumento

sólido y seguro de mis vastos designios?

Ah, pobre niño consentido que me procuras

la alegría y el dolor, ¿habrás de no ser más

que un poco de polvo?

¿No serás tú, oh mi vida, más que un poco de aire,

un poco de agua que se evapora?

¡Ah, cada palabra que digo me devora!

¡Cada pensamiento que me asalta me consume!

¡Ardo! Y ese nefasto fuego, ¿quién, pues,

lo atiza? ¿Es un espíritu impaciente

de calentarse en mi ceniza? ¡Aparta

de mí esas visiones! ¡Enloquezco!

Luchar solitario no puedó más

contra cien elementos. ¡Abandonado,

ajusticiado, desesperado! Ah, haber rechazado

tontamente la Providencia…

Mi instinto me la designaba; ay,

¡no supo comprenderla, ni su poderío!

¡Y ahora, dotado de conciencia

y de saber, clamo en vano por ella!

EVA

También yo, Adán, tengo opreso el corazón.

Cuando vayas a pelear con las fieras

y yo me quede guardando nuestro patrimonio,

en vano buscaré con los ojos a alguien,

sobre la tierra o en el cielo, que nos proteja,

nos dé ánimo, nos asista… ¡Solos,

solos estamos en este inmenso mundo!

En los días felices nunca era así…

LUCIFER (irónicamente)

Si sentís miedo al extremo de tener frío

cuando os dejan de la mano, si ciertamente

tal necesidad de obedecer tenéis,

voy a evocar para vosotros un Espíritu

menos huraño que el Viejo. Es el Espíritu

de la Tierra. Lo conozco muy bien:

es un joven encantador del Coro celestial…

¡Ven, Espíritu! ¡Ven sin tardar!

¡No puedes esquivarte!

El Negador te ha llamado:

¿Quién otro podria atreverse?

Brotan llamas del suelo. Encima de éstas se forma una nube negra coronada por un arcoiris, mientras violentamente, el trueno retumba y muge.

LUCIFER (retrocediendo)

¡No es a ti a quien llamo, horrendo espectro!

El genio de la Tierra es dulce, modesto.

LA VOZ DEL ESPÍRITU DE LA TIERRA

Tal te ha parecido en medio de los ángeles.

En su propia esfera es fuerte y altivo.

Si he venido, es que no puedo

desentenderme cuando el espíritu me llama.

Pero si una cosa es evocarme,

otra es gobernarme.

Si adoptara mi forma verdadera,

darías con tu faz en tierra

¡y esos dos gusanos serían aniquilados!

LUCIFER

Si, como a Dios, hay que rendirte homenaje,

¿cómo el hombre podría acercársete?

LA VOZ DEL ESPÍRITU DE LA TIERRA

Estoy presente en las aguas, en las nubes,

en las selvas. Estoy en todas las cosas.

Él me verá por doquier, si su búsqueda

parte de un corazón puro y de ardiente deseo.

El Espíritu de la Tierra desaparece. Aparecen ninfas deliciosas que juguetean alegremente en bosques y fuentes.

EVA

¡Ah, seductoras hermanas! ¡Qué bello rostro,

qué dulce sonrisa nos prodigan!

Se acabó nuestro bárbaro exilio;

nos devuelven la perdida dicha;

sabrán despojarnos de nuestras dudas,

consolarnos cuando desesperemos.

LUCIFER

Sí, para vosotras, que pedís consejos

precisamente después de haber decidido,

no podría haber mejor guía

que estas flotantes bellezas… Sus respuestas

no serán otra cosa que el

simple eco

de vuestras preguntas. ¿Vuestro corazón

no está inquieto? Ellas le sonríen.

¿Desesperado? Pues lo abruman.

Estarán con vosotras hasta el final,

por cien caminos, bajo cien formas diversas.

Refugio cierto para el austero pensador,

fuego estimulante para los corazones siempre jóvenes…

ADÁN

Ah, ¿qué haré yo con esos espejismos

que no puedo aprehender y penetrar?

Allí hay tan sólo un poco más de misterio.

¡No conturbes por más tiempo mi espíritu,

Lucifer! Tal como me prometiste,

¡concédeme el Conocimiento infinito!

LUCIFER (aparte)

Un día, tan amargo te parecerá,

que añorarás tu ignorancia.

(Prosigue dirigiéndose a Adán.)

¡Paciencia! Todo se conquista luchando,

incluso el momento del placer. ¡Todavía

te faltan muchas lecciones, renunciar

a muchas ilusiones para Conocer!

ADÁN

¡Hablas sin estorbo, como eterno que eres!

En cambio, yo no he gustado del árbol de la Vida…

Si te urjo, es porque mi existencia es limitada.

LUCIFER

Árbol centenario o insecto efímero,

para todo cuanto vive el papel es el mismo:

respirar, crecer, amar y disfrutar

y luego sucumbir una vez la obra hecha,

¡Nosotros somos los que pasamos, no el tiempo!

¿Un siglo o un día? Es la misma cosa.

¡Alcanzar la meta, he ahí lo que cuenta!

Tranquilízate: también la alcanzarás.

Mas no creas que a tu humana esencia

tu cuerpo de barro la encierra enteramente.

Mira el colmenar, el hormiguero:

los trabajadores por millares, revueltamente.

hacen a ciegas su tarea y mueren.

Pero su pueblo es una perennidad,

una unidad movida por un espíritu colectivo,

cuyo único objeto es una obra común,

un vasto designio trazado desde antaño.

Y así será hasta el final.

Ciertamente, tu cuerpo se desagregará,

pero tú revivirás bajo otras cien formas

sin que tengas que volver a nacer de nuevo.

Si has pecado, castigado serás

en la carne de tu hijo. Por herencia,

tu propia gota heredará.

Mas aquéllo que has podido sentir, aprender

y descubrir por ti mismo en la tierra

seguirá siendo tuyo por millares de siglos.

ADÁN

Un viejo puede complacerse en cavilar.

¡Pero yo soy joven, ardiente! ¡Abajo el pasado!

Hazme ver el porvenir… Sí, muéstrame

el objeto de mi sufrimiento y de mi lucha.

EVA

¡Y muéstrame que esas metamorfosis

no vendrán a alterar mi belleza!

LUCIFER

Pues bien, sea: os voy a insuflar un hechizo

gracias al cual, en las imágenes de un sueño,

podréis ver el Futuro, hasta su final.

Mas para que vuestro corazón no desfallezca

y a abandonar no lleguéis

- a tal extremo os parecerá arduo

e ínfimo lo puesto en juego -,

un rayito de luz os concedo.

Os reconfortará,

pues, gracias a él, todas las cosas

que vuestros ojos descubran,

sabréis que no son más

que engañosas apariencias.

Ese rayo es la Esperanza.

Lucifer lleva a Adám y a Eva hacia su cabaña. Allí se acuestan y se quedan dormidos.

Traducción: Virgilio Piñera

Az ember tragédiája (Hungarian)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám 

Ez az enyém. A nagy világ helyett

E tér lesz otthonom. Birok vele,

Megvédem azt a kártevő vadaktól,

És kényszerítem nékem termeni. 

Éva 

Én meg lugost csinálok, épen olyat,

Mint az előbbi, s így közénk varázslom

A vesztett Édent. 

Lucifer 

Vajh, mi nagy szavat

Mondottatok ki. A család s tulajdon

Lesz a világnak kettes mozgatója,

Melytől minden kéj s kín születni fog.

És e két eszme nő majd szüntelen,

Amíg belőle hon lesz és ipar,

Szülője minden nagynak és nemesnek,

És felfalója önnön gyermekének. 

Ádám 

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a

Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam

Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.

S mi az eredmény? 

Lucifer 

Hát nem érzed-e? 

Ádám 

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,

Üres kézzel taszítván a magányba,

Elhagytam én is. Önmagam levék

Enistenemmé, és amit kivívok,

Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem. 

Lucifer félre 

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,

Meglátjuk szíved, villámok ha égnek. 

Éva 

Nekem meg büszkeségem az csupán,

Hogy a világnak anyja én leszek. 

Lucifer félre 

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,

Megörökítni a bűnös nyomort. 

Ádám 

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?

Hisz az a lét, ha érdemes leszen

Terhére, csak fáradságom gyümölcse.

A kéjet, amit egy ital viz ád,

Szomjam hevével kell kiérdemelnem,

A csók mézének ára ott vagyon -

Amely nyomán jár - a lehangolásban.

De hogyha a hálának csatja mind

Le is hullt rólam, bár szabad levék

Alkotni sorsom és újból lerontni,

Tapogatózva amit tervezék -

Ahhoz segélyed sem kellett talán,

Megbírta volna azt saját erőm.

S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,

Mellyel testem por földéhöz csatol.

Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,

Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,

Mi korlátozza büszke lelkemet.

Nézd, ugranám, és testem visszahull,

Szemem, fülem lemond szolgálatáról,

Ha a távolnak kémlem titkait;

S ha képzetem magasb körökbe von,

Az éhség kényszerít, hunyászkodottan

Leszállni ismét a tiprott anyaghoz. 

Lucifer 

Ezen kötél erősb, mint én vagyok. 

Ádám 

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,

Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,

Mit százezer lény észre sem veszen,

S hálója közt szabadság érzetével

Fickándozik, mit csak nehány kivált

Magasb szellem sejt, még dacol veled. 

Lucifer 

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,

Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,

Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,

Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,

Mi egy világot rendít és teremt,

Mert látásától megszédűlne a fej.

Csak ember műve csillog és zörög,

Melynek határa egy arasznyi lét. 

Ádám 

Hagyd megtekintnem hát e működést

- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,

Mely rám befolyhat, aki enmagamban

Olyan különvált és egész vagyok. 

Lucifer 

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.

Örök levés s enyészet minden élet.

De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. - 

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz 

Mi áradat buzog fel így körűlem,

Magasba törve szakadatlanúl,

Hol kétfelé vál s a földsarokig

Vihar gyanánt rohan? 

Lucifer 

Az a melegség,

Mely életet visz a jegek honába. 

Ádám 

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut

Mellettem el, hogy félek, elsodor,

És mégis érzem éltető hatását:

Mi az, mi az? Elkábulok belé. - 

Lucifer 

Ez a delej. 

Ádám 

Alattam ing a föld.

Amit szilárdnak és alaktalannak

Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,

Ellentállhatlan, mely alak után tör,

Életre küzd. Amarra mint jegec,

Emerre mint rügy. Oh, e zűr között

Hová lesz énem zárt egyénisége,

Mivé leszesz, testem, melyben szilárd

Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám

Nagy terveimben és nagy vágyaimban?

Te elkényeztetett gyermek, ki bajt

S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.

Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,

Míg többi lényed víz és tünde lég,

Mely még imént piroslott és örült,

S legott voltammal a felhőbe gőzölt?

Minden szavam, agyamban minden eszme

Lényemnek egy-egy részét költi el.

Elégek! - És a vészhozó tüzet

Talán rejtélyes szellem szítogatja,

Hogy melegedjék hamvadásomon. -

El e látással, mert megőrülök.

Ily harcban állni száz elem között

Az elhagyottság kínos érzetével,

Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el

Magamtól azt a gondviseletet,

Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,

S tudásom óhajt - oh de hasztalan. 

Éva 

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.

Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,

Vagy én lankadva kertünk ápolom,

Körültekintek a széles világon,

És égen-földön nem lesz egy rokon,

Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,

Nem így volt ám ez egykor, szebb időben. 

Lucifer gúnyosan 

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,

Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,

S alárendeltség oly szükségetek:

Idézek én fel istent számotokra,

Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:

E földnek szellemét, ismérem őt

Az égi karból, szép szerény fiú. -

Jelenjél meg, szellem,

Látod, nem bírsz velem,

Az ősi tagadás

Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve 

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,

A föld nemtője gyönge és szelíd. 

A Föld Szellemének szava 

Mit gyöngeűl látál az égi karban,

Az önkörében végtelen, erős. -

Im itt vagyok, mert a szellem szavának

Engednem kelle, ámde megjegyezd,

Hogy fölzaklatni s kormányozni más.

Ha felveszem saját képem, leroskadsz,

S eme két féreg itt megsemmisűl. 

Lucifer 

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe

Az ember, hogyha istenűl fogad? 

A Föld Szellemének szava 

Elrészletezve vízben, fellegekben,

Ligetben, mindenütt, hová benéz

Erős vágyakkal és emelt kebellel.

Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva 

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,

Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,

Nincs többé elhagyottság, rengeteg,

A boldogság szállott közénk velek.

Ők adnak búnkban biztató szavat,

A kétkedésben jó tanácsokat. 

Lucifer 

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -

Kik, amint kértek, már határozátok -

Mint épp e kedves tünde alakoktól,

Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:

A tiszta szívre mosolyogva néznek,

Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;

Ők kísérendnek végig száz alakban,

Százféleképen átalváltozottan,

A fürkésző bölcs észnek üde árnya

S örök ifjú sziveknek ideálja. 

Ádám 

Mit ér, mit ér e játék csillogása,

Előttem mely foly, nem hatok belé -

S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -

Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,

Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. 

Lucifer félre 

Keserves lesz még egykor e tudásod,

S tudatlanságért fogsz epedni vissza.

Fenn

De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör

Percét is harccal kell kiérdemelned;

Sok iskolát kell még addig kijárnod,

Sokat csalódnod, míg mindent megértesz. 

Ádám 

Könnyű neked beszélni tűrelemről,

Előtted egy öröklét van kitárva,

De én az élet fájából nem ettem,

Arasznyi lét, mi sietésre int. 

Lucifer 

Minden, mi él, az egyenlő soká él,

A százados fa s egynapos rovar.

Eszmél, örűl, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.

Nem az idő halad: mi változunk,

Egy század, egy nap szinte egyre megy.

Ne félj, betöltöd célodat te is,

Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van

Szorítva az ember egyénisége.

Látád a hangyát és a méherajt:

Ezer munkás jár dőrén összevissza,

Vakon cselekszik, téved, elbukik,

De az egész, mint állandó egyén,

Együttleges szellemben él, cselekszik,

Kitűzött tervét bizton létesíti,

Míg eljön a vég, s az egész eláll. -

Portested is széthulland így, igaz,

De száz alakban újolag felélsz.

És nem kell újra semmit kezdened:

Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,

Köszvényedet őbenne folytatod,

Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,

Évmilliókra lesz tulajdonod. 

Ádám 

Ez visszapillantása az öregnek,

De ifjú keblem forró vágya más:

Jövőmbe vetni egy tekintetet.

Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek. 

Éva 

Hadd lássam én is, e sok újulásban

Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam. 

Lucifer 

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,

És a jövőnek végeig beláttok

Tünékeny álom képei alatt;

De hogyha látjátok, mi dőre a cél,

Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;

Hogy csüggedés ne érjen e miatt,

És a csatától meg ne fussatok:

Egére egy kicsiny sugárt adok,

Mely biztatand, hogy csalfa tünemény

Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak