BENJÁMIN LÁSZLÓ [11.311]

Benjámin László 

(Józsefváros, Hungría  1915, 05 de diciembre - Budapest, 1986, 18 de agosto) poeta húngaro, editor, miembro del Parlamento.

OBRA:

A csillag nem jött (versek, 1939)

Tollal és szerszámmal (antológia, 1941)

A betűöntők diadala (versek, 1946)

A teremtés után (versek, 1948)

Örökké élni (versek, 1949)

Tűzzel, késsel (versek, 1951)

Válogatott költemények (1951)

Éveink múlása. Válogatott és új versek 1938-1953 (versek, 1954)

Egyetlen élet (versek, 1956)

A brémai muzsikusok (verses képeskönyv, 1958)

Kölcsönkenyér visszajár (verses képeskönyv, 1959)

Misi és Miska (verses képeskönyv, 1962)

Ötödik évszak (versek, 1962)

Vidám ABC (verses képeskönyv, 1964)

Világ füstje. Versek 1938-1963 (versek, 1964)

Kis magyar antológia (irodalmi paródiák, 1966)

Írom ráadásnak (válogatott versek, 1967)

Tengerek fogságában (versek, 1967)

Benjámin László válogatott versei (versek, 1968)

Sziklarajzok (válogatott és új versek, 1973)

Tüzet akartam (versek, 1978)

Vallomások, viták (tanulmányok, cikkek, 1979)

Önéletrajz (válogatott versek, 1981)

Összegyűjtött versek (versek, 1982)

Los caídos 

    

Sobre orugas y en uniforme vino la MUERTE por vosotros.

De amor, maldad,  bondad, trabajo y esperanza  ya os despojaron.

Y ahora de vuestra memoria hasta la honra están quitando.

A vosotros, vivos y muertos, os acusa de saqueadores

Quien quiere en este país triste saquear los últimos tesoros.

!Venga el Poder pues en orugas! !A saquear nuestros corazones!

Valses y obuses, y no llanto, son el adiós de los caídos.

?Qué será de nosotros? ?Sólo en la tumba nos libraremos?

No hay respuesta. Sólo hay sangre, sólo duelo.

                                                                     

  Traducción de Rodrigo Escobar Holguín y Vera Székács

Elesettek 

                                        

Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek.

Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.

De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak titeket gyaláz, aki

Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.

Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.

Mi lesz velünk? Már csak a sírban van szabadulás?

Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,

vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,

fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,

a páholyban, a porban az vagy, ami belül.

Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel

a hústól és velőtől megszabadult halálfej,

s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot

többé nem közvetítik a síró huzalok.

Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,

mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.

Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan

a végső látomás, a dörzsölt politikus kan,

Allah kinyújtott karja, a császár jó híve,

nem véti el soha, kit kell ledöfnie.

Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –

kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,

meg is sirat talán a szép Vajda Juliska,

hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.

Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély

magát-pusztító lángja, szigor, komoly kedély –

„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet

leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.

Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,

s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.

Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.

És tűrd, hogy  rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.

Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek

sövénye tartaná fel a masszív végzetet?

Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,

s Pista-e, vagy Attila? - világ árvája ment el.

Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,

fölösleges batyud lesz erő, szándék, tehetség,

s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,

megold és összefoglal a türelmes gödör.

Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,

ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.

Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,

bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.

Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak?

Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

A hóesésben 

Késő éjjel mentem haza a hóesésben,

kívülem egy lélek se járt már a Béke téren.

De nem! A téren két szerelmes állt összebújva,

hajukat a goromba évszak hóval befújta.

Ölelték egymást önfeledten, nem vették észre,

nem néztek hóra, szélre sem, csak egymás szemébe.

Fehér volt már a tér egészen, de körülöttük

kör támadt, – a hulló pihéket felfogta testük.

Szerelem, ifjúság varázskörében álltak;

tovább siettem, meg ne törjön a szép varázslat.

Kívántam nekik ott magamban sok földi szépet,

s hogy életük ne háborítsák haragos évek.

És akkor is így nézzenek még egymás szemébe,

mikor a tél végképp befesti hajukat fehérre.

Két évtized  

Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap.

Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap.

Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel;

ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.

Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,

leszid goromba árus, morózus hivatalnok.

Vár a teknő, a tűzhely, varrógép - s még mi minden!

Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;

Lélek kalandosát, örökkön tépelődőt,

kapkodót, megviselt idegzetű elődök

nyugtalan ivadékát; költőt, kinek nem ízlett

a testi munka malma, se hivatal, sem üzlet;

ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;

búsong csak, a világ bajával megrakottan.

Láttam én, megjegyeztem, még könnyebb léptű, táncos

idődben menyi szívet, szemet vonzott magához

szép lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.

Kérleltek derekabbak,m hogy választ adj, igenlőt

- mégis hozzám szegődetél., Így lett inden napod

tizennyolc óra munka után, huszonnégy óra gond.

Talpon csak, egyre résen: bajban voltál a higgadt,

tudtál bármely keservben álarcot venni, vígat -

voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,

nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

Ó, asszonyi karok, lábak, ti kulcsolódók,

összefogók a férfit, int abroncsok a hordót!

Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,

magad hajlítva hozzám, tartottál: szét ne essem!

S mivel tölt meg a kor? szerelmed mire őriz?

nemes bor lesz-e éltem vagy poshadó esővíz?

- mit gondoltál te azzal! lelkedben élt olyan hit -

De jó is volna hinni magamban tizedannyit...

Becsapódott mögöttünk immár két évtized

két nehéz kapuszárnya - mit bír el még szíved,

mit látsz kecsegtetőt, háttal az ifjúságnak?

Csuklóit fájlalod, eres, dagadt a lábad;

be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,

ragadozó fogakkal faljuk fel életed.

Lázadtál volna fel! - ne mondd, hogy nincs okod rá:

hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.

Te mégse lázadoztál - voltál, hogy én lehessek;

adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.

S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,

szelídségnek hazudván alantas férfigőgőm,

s adtam nevet neki: Sors, Hivatás, Költészet!

Futnék el már előle, dobnám el az egészet,

zajostul, sikerestül,kínostul odahagynám,

bújnék egy zugba véled, kenyéren élni, hagymán,

ha másképp nem találhatsz pihenőt már, nyugalmat,

hőség és fagy között még nyárvégi jó fuvalmat.

Futnék, vinnélek el... s aztán, ha mégsem így lesz -

segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

Nem ittam életemnek fenékig még a rosszát,

sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,

s az ördög tudja,még mik - s nem bírok szökni mégsem.

Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!

Sorsom előre lódít? korán a föld alá tesz?

Nekem e sors fonákja, a rossz is - mint a mágnes.

Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,

miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd.

Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,

ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;

hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát,

élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirosát.

Most, hogy leülhetsz végre,k gyereksírás se hajszol,

foglalkoznál magaddal - de ültödben elalszol.