Sándor Reményik
Sándor Reményik (Kolozsvár, 30 de agosto de 1890– Kolozsvár, 24 de octubre de 1941), poeta, una de las grandes figuras de la lírica húngara de Transilvania (Rumanía), del periodo de entreguerras.
Su padre era un conocido arquitecto acaudalado. Sándor Reményik acabó la escuela secundaria en Kolozsvár y en esta misma ciudad empezó sus estudios de derecho, pero por una enfermedad ocular no pudo acabarlos. No buscó trabajo, vivió de su herencia y de su actividad literaria. Él mismo consideraba a los poetas como arquitectos de almas. Sus primeros libros empiezan a publicarse en 1918: Hasta la muerte (Mindhalálig, 1918); Versos de un castillo de frontera, 1918-21 (Végvári versek 1918-1921, 1921). Estos versos le proporcionaron una temprana fama. Su lírica llegó a la cumbre en los años 20. Para entonces su obra es un fiel reflejo del transilvanismo, y se siente intensamente en ellos la ideología humanista del poeta. Fue redactor jefe de la revista Pásztortűz (Fuego Pastoril), desde el momento de su fundación, en 1921. Sus versos son ricos en imágenes de la naturaleza, su poesía se abre a cuestiones filosóficas, y está presente en ella también el humor. También el simbolismo juega un papel muy importante en sus poemas. En su estudio Pensamientos sobre la poesía (Gondolatok a költészetről, Arad, 1926) el poeta expresa cuestiones relacionadas con la vocación poética. En 1940 recibió la Cadena de Corvino por su obra poética. Sus versos han sido traducidos al alemán, checo, eslovaco, francés, inglés, italiano, polaco, rumano, y sueco. El año 2005 las editoriales Luther, Polis y Kálvin editaron sus obras completas en dos volúmenes.
Obra
Tumba de Reményik en el cementerio de Házsongárd-Kolozsvár.
Hasta la muerte (Mindhalálig, 1918).
Muérdago (Fagyöngyök, Kolozsvár, 1918).
Solo así (Csak így, Kolozsvár, 1920).
Versos de un castillo de frontera (Végvári versek, 1921).
Murmullo de aguas salvajes (Vadvizek zúgása, Kolozsvár, 1921).
Desde el taller (A műhelyből, Kolozsvár,1924).
Surge una idea (Egy eszme indul, Kolozsvár, 1925).
Repican las campanas de la Atlántida (Atlantisz harangoz, Kolozsvár, 1927.
Frente a la lámpara (Szemben az örökméccsel, Kolozsvár, 1930).
En vez de pan (versos seleccionados y nuevos) (Kenyér helyett válogatás és újabb versek, Kolozsvár, 1932).
Flor en ruinas (Romon virág, Kolozsvár, 1935).
Alta tensión (Magasfeszültség, Kolozsvár, 1940).
Versos completos (Összes versei, 1941).
Por completo, volumne póstumo con versos no publicados (Egészen, 1942).
Versos completos (Összes versei, Budapest, 1944).
Cruz nevada, selección de Zsolt Hunyadi Csaba (Havasi feszület, 2005)
SIEMPRE NOS DESPEDIMOS
Les digo: Siempre nos despedimos.
De la noche a la mañana,
Del día al anochecer,
De los colores, si la bruma los esconde,
Del silencio, si un sonido lo interrumpe,
Y del sonido si de pronto se apaga....
De las sonrisas cuando nos iluminaron,
De las heridas si nos hicieron daño,
De los sueños que no se cumplieron,
De los deseos cuando se enfriaron.
Porque el sol nunca se levanta igual,
Cada sonrisa, cada lágrima es diferente,
Pasa el minuto, lo traga el tiempo.
Muchas veces ni nos damos cuenta,
No pensamos que nunca vendrá de vuelta.
Por eso les digo que la vida
No es más que una eterna despedida.
Traducción: Éva Miskó
del libro MAGAS FESZÜLTSÉG
1940
Össze ne tévesszetek véle
Sík Sándornak
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána -
Báb-életét szétfeszítette.
A verspillangó felrepült,
Engem üresen hagyott s holtan.
Meg kell nyugodnom: nem szülője,
Csak eszköze és burka voltam.
Össze ne tévesszetek véle:
Ő immáron a napsugáré.
Hernyóformában, báb-alakban
Én maradok a föld poráé.
Misztikus vándor: megszáll engem,
Csal, mintha magzatommá válna,
Aztán gőggel lendíti szárnyát
Egy fölényesebb, más világba.
És mégis jó, hogy háza voltam,
Egy darabig eszköze, őre -
S jó a bábnak, ha néha-néha
Hall egy virágtól hírt felőle.
1936
Egeres körül
Egeres... a táj egyre otthonabb,
Otthonibb színű a föld és az ég.
S már látom a vas-polip-karokat -
A magasfeszültségű vezeték
Városom felé, rajtuk át halad.
Szikár, merész acél-madárijesztők,
Hegy-völgyön át dombról-dombra szökellők.
Kézről-kézre adják az áramot,
Mely itt fejlődik s innen indul el,
Erdélyi erőkkel itt telítődik
És meg nem áll a "kincses" háztetőkig.
Egeres... Otthon, az én kicsi lámpám
Verset bevilágló sugár-köre
Innen ered. Fénynek és költeménynek
Itt van talán a rejtett gyökere.
Nyár van. Vonatom még csak nem is lassít
Áramfejlesztő Egeresnek táján.
De töprengések téli éjszakáján
Egeres lát el engem titkos fénnyel,
S ahogy száguldok, megtelik itt lelkem
Magasfeszültséggel.
1937
Nem születtem hódítónak
Molter Károlynak
Voltaképen barbár hódítás volt.
Vagy szelíd erőszak legjobb esetben.
Vagy még inkább: meddő tusakodás,
Amit a természeten elkövettem -,
Hogy embert, fűt, fát, folyót, felleget,
Hajnalt, alkonyt versbe kényszerítettem
Prokrustes-ágy e szomorú nász ágya:
Nem fér el benne s fölkél józanul,
Hajadonfővel, a legyűrt világ.
Egy harsány, éles, büszke rigófüttyben
Hallom hajnaltájt lekottázhatatlan
Dallamát.
Nem, nem születtem hódítónak.
S ahogy őszülnek mindinkább az évek:
Én, ki a dalra tettem sorsomat,
Érzem: az Élet nagyobb, mint az Ének.
Lehetnék most keserű is nagyon.
Sorsomat föl mégsem panaszolom:
Hogy az Életbe vissza nincsen út
S hogy az Ének is hűtlen és hazug.
Nem, nem az Élet, és nem is az Ének,
Én, én vagyok egyedül a hibás -
És az, hogy lassan őszülnek az évek.
S ha ráeszmélek: minden hódítás csúf,
És minden násznak egy kis szennye van -
S csak, amihez én ujjal se nyúltam:
Az hófehér, s az színarany.
Oly szép minden önnön körén belül,
Míg az én mohó, sötét, salakos,
Békétlen lelkemmel nem egyesül.
Oly szép az erdő önmagában,
Hajnalában és alkonyában,
Oly szép az erdő tündér-egyedül -
Amíg a versembe nem kényszerül.
Nem, nem születtem hódítónak.
És ahogy lassan őszülnek az évek,
Úrrá lesz rajtam valami szomorkás,
Mégis derült és sugaras lemondás.
A hozzámhajló Hangulatnak is
Mind gyakrabban mondom: Béke veled.
Menj ahhoz, ki hitvesévé tehet.
S ahogy mindinkább őszülnek az évek,
Mondom az egész gyönyörű világnak:
Énekem bűvköréből elbocsátlak.
Mondom: te Rózsa, szirom-milliódból
Nekem már szelencényi rózsabalzsam,
Szűrt égi illat sem kell, rózsa-pára -
Szent Margitom ravatalára.
Ember, fű, fa, felleg, folyó -
Hajnalok, alkonyok,
Kiket le nem bírhatott énekem:
Maradjatok hát hódítatlanok!
És te világ szűz légy és győzhetetlen - -
Ne érintsenek még az álmaim sem.
1936
Del libro FAGYÖNGYÖK
1918
Fagyöngyök
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Álom
Álom, szelíd kis húga a Halálnak.
Tedd a szememre hűs gyerekkezed,
De képet ne varázsolj elibém,
Ne varázsolj se búst, se édeset,
Szemem fényébe szórd a homokot,
Szürke porát az öntudatlanságnak,
Mély sülyesztőn vidd le a színeket,
Aludjak, ó de álmokat ne lássak.
Álom, szelíd kis húga a Halálnak,
Mondd, hát az ébrenlét nem álmodás?
Nekem van elég álmom éberen,
Hajózzál, Álom, zsibbadt véremen,
De utast ne vigy magaddal a hajón!
Reinkarnáció
Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengetyűmmel dícsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.
Záróra után
Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbemereszti reszkető szemét.
Reszket és vele rezzen tétován
Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,
Égbefúrhatjuk érte bús szemünk
S szegezhetjük a sötét messzeségnek.
Egy-két csillag, ha megmarad talán
Lesüppedt sírok őrének felettünk,
És messzi pályán tán egy árva láng:
Amerre elment mind, akit szerettünk.
A gát
A messzi gátnál harsog a Szamos,
Egy keskeny deszkapalló, csuszamos:
Rajta siklik a víz monoton árja,
Mindíg csak egy, csak egy dalt muzsikálva
Hallik a gát.
Ó tűnt nyarak, ó boldog nyári esték,
Gyermekszívek a halk mesét hogy lesték!
És minden áldott este künn a gát
Egy mesekíséretet muzsikált,
Jó volt a gát.
Aztán a zongorához ült az Élet,
Zengett a szív és a falak zenéltek,
Fájdalmas nagy crescendók jöttek-szálltak,
De sodrából ki nem hozták a gátat,
Kísért a gát.
És lassan elszáll bánat, unalom,
Elzúz minden szemet a szívmalom,
Vér nem hajtja az üres malmokat,
Egyedül zúg a csillagok alatt
Tovább a gát.
Tér és idő
A Tér az ür, a roppant, ködös csarnok,
A Tér a behavazott pusztaság,
Rajta pár sötét nyom, fekete fák
És körvonalak, végtelenbe veszve;
A Tér a behavazott pusztaság
És részei: egy talpalatnyi föld,
Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő,
Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom,
Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom
S az Idő behavazni újrakezd,
Az Idő, ez az örök hóesés.
És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.
No hay comentarios:
Publicar un comentario